Felkészülés az útra

 

Ellentétben azzal, amit sokan gondolnak vagy éreznek, a lelki erőfeszítés időszaka (nagyböjt folyamán, vagy esetleg egy lelkigyakorlaton való részvételkor) egyúttal az öröm ideje, és mert hazatérést jelent, olyan időszak, amelyben vissza tudunk térni az élethez. Olyan időszaknak kell lennie, amikor lerázzuk magunkról mindazt, ami viseltes vagy halott, azért, hogy képesek legyünk élni, és hogy azzal a megmérhetetlenséggel, mélységgel és intenzitással éljünk, melyre hivatottak vagyunk. Ha nem értjük meg az örömnek ezt a sajátosságát, akkor torz, kegyeletsértő karikatúra lesz belőle, ti. éppen Isten nevében tesszük nyomorúságossá az életet a magunk és mindazok számára, akiknek viselniük kell az életszentségre való sikertelen, célt tévesztett törekvéseink terhét. Az örömnek ez a - buzgó erőfeszítésekkel, aszkétikus törekvésekkel, valódi küzdelemmel párosult - felfogása furcsának tűnhet, mégis ez vonul végig egész lelki életünkön, az Egyház életén, az Evangéliumon, mert Isten országát meg kell hódítani.

Az Isten országa nem olyasmi, ami egyszerűen megadatik azoknak, akik kényelmesen, lustán várják, hogy eljöjjön. Azok számára, akik így várják, ilyen lelkülettel, valóban el fog jönni: az éj közepén, mint Isten ítélete, mint a besurranó tolvaj, mint a vőlegény, aki akkor érkezik, amikor a balga szüzek alszanak. Nem így kell várnunk Isten országát és az ítéletet. Olyan lelkületre kell újra szert tennünk, amelyet - rendszerint - még önmagunk mélyéből sem tudunk elővarázsolni, valami olyasmire, ami furcsa módon idegenné lett számunkra, az Úr napjának örömteli várása ez, annak ellenére, hogy tudjuk: ez a nap az ítélet napja lesz. Meglepő azt hallani a templomban, hogy az ítélet Evangéliumát, örömhírét hirdetjük. Mi azonban azt hirdetjük, hogy az Úr napja  nem a félelem, hanem a reménység napja, és az Egyház a Szentlélekkel együtt mondhatja: "Jöjj, Uram Jézus és ne késlekedj !"

Mindaddig, amíg képtelenek vagyunk ezekkel a szavakkal beszélni, valami igen fontos dolog hiányzik keresztény tudatunkból. Addig, bármit is mondunk, pogányok maradunk - evangéliumi ruhába öltözve. Még mindig olyanok vagyunk, akik számára Isten kívülálló valaki, eljövetele sötétség és rettegés, ítélete nem megváltás, hanem kárhozat, a Vele való szemtől-szembe találkozás félelmetes esemény, nem pedig az az óra, amely után vágyódunk és amelyért élünk.

Ha nem fogjuk ezt fel, a lelki gyakorlat nem lehet öröm, mert fárasztó és szembeállít bennünket az ítélettel és a felelősséggel. Mert meg kell magunkat ítélnünk, hogy megváltozhassunk és képesek legyünk nyitott szívvel elébe menni anélkül, hogy arcunkat el kellene rejtenünk, készen arra hogy örüljünk az Ő eljövetelének. Az Úr minden eljövetele ítélet. Az egyházatyák párhuzamot vontak Krisztus és Noé között és azt mondják, hogy Noé jelenléte nemzetségében egyidejűleg kárhozatot és üdvösséget jelentett. Kárhozatot azért, mert egyetlen olyan embernek a jelenléte, aki hűséges maradt, aki Isten szentjévé lehetett, nyilvánvalóvá tette, hogy ez lehetséges, és hogy azok, akik bűnösök voltak, akik elvetették Istent és elfordultak Tőle, hasonlóképpen cselekedhettek volna. Az igaz ember jelenléte tehát korának ítélete és kárhozata volt. Ugyanakkor korának szabadulása is, mert ő volt az egyetlen, akinek kedvéért Isten irgalommal tekintett az emberre. És ugyanez áll Krisztus eljövetelére is.

Egy másik öröm is van az ítéletben. Az ugyanis nem olyasmi, ami kívülről közelít. Eljön majd a nap, amikor Isten előtt fogunk állni és megítéltetünk. Mindaddig azonban, míg zarándoklásunk tart, míg az alakulás folyamatában vagyunk, amíg előttünk van az az út, amely elvezet a Krisztusban való teljes felnőttségig - amire hivatást kaptunk -, addig az ítéletet magunknak kell kimondanunk. Folyamatos párbeszéd valósul meg bennünk egész életünkön keresztül. Gondoljunk arra a példabeszédre, amelyben Jézus azt mondja: "Békülj ki idejében, még útközben ellenfeleddel". Egyes lelki írók az ellenfélben nem az ördögöt látják - akivel nem békülhetünk ki, akivel nem egyezkedhetünk -, hanem lelkiismeretünket, amely egész életünk folyamán együtt halad velünk, amely egy pillanatra sem hagy nyugton bennünket. A lelkiismeret állandó párbeszédet folytat velünk, minden pillanatban ellentmond nekünk és ki kell egyeznünk vele, mert másképp elérkezik az a pillanat, amikor a bíró elé kell állnunk, és akkor ez az ellenfél vádolni fog bennünket, és ott állunk majd elítélve. Az ítélet tehát olyasmi, ami "az úton", vagyis állandóan történik velünk; párbeszéd, dialektikus feszültség van gondolataink, érzelmeink, indulataink, cselekedeteink és lelkiismeretünk között, melyek ítélkezve nehezednek ránk, s amelyek előtt ítéletre szánva állunk.

Ebben a vonatkozásban azonban igen gyakran sötétségben járunk és ez a sötétség elhomályosult értelmünk, elsötétedett szívünk és elhomályosult látásunk következménye, és csak akkor kezdjük látni mi a jó és mi a rossz, mi a helytelen életünkben, ha maga az Úr árasztja ki fényét lelkünkbe, életünkre. Van egy figyelemre méltó részlet Kronstadti János atya - egy, a századfordulón élt orosz pap - írásában, amelyben azt mondja, hogy Isten nem nyilatkoztatja ki nekünk lelkünk rútságát, ha csak nem fedez fel bennünk elegendő hitet és elegendő reményt, hogy bűneink láttán nem fogunk összetörni. Más szóval: valahányszor sötét oldalunkról látjuk magunkat, amikor ez a felismerés fokozódik és jobban megérthetjük önmagunkat Isten fényében, vagyis az isteni igazságszolgáltatás fényében, ez két dolgot jelent. Az egyik az, hogy szomorúan fedezzük fel rútságunkat, a másik pedig, hogy ugyanakkor örülünk, mert Isten megajándékozott bennünket bizalmával. Ránk bízta önmagunknak egy újfajta ismeretét, hogy úgy ismerjük meg magunkat, amilyenek vagyunk, amilyennek Ő látott bennünket mindig és - amilyennek nem engedett, hogy lássuk önmagunkat, mert nem tudtuk volna elviselni az igazságot - amilyennek az igazság fényénél mutatkozunk. Itt újból csak örömmé válik az ítélet, mert - bár felfedeztük magunkban azt, ami rossz - ennek a felfedezésnek az a feltétele, hogy tudjuk: Isten elegendő hitet, reményt és erőt talált bennünk arra, hogy látni engedjen, mivel tudja, hogy most már cselekedni is tudunk. Mindez fontos, ha meg akarjuk érteni, hogy az öröm és a lelki törekvés együtt jár. Máskülönben az Egyháznak és Isten Igéjének folyamatos, kitartó erőfeszítése, hogy tudatára ébresszen annak, ami bennünk rossz, kétségbeeséshez, az értelem és a lélek elsötétedéséhez vezetne.

Akkor, amikor túlságosan levertek és rosszkedvűek vagyunk, képtelenek vagyunk Krisztus feltámadását örömmel fogadni, mert olyankor tisztában vagyunk, vagy legalábbis azt képzeljük, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy annak semmi köze nincs hozzánk. Sötétségben vagyunk, ó pedig világosság. Semmi más nem jelenik meg előttünk, csak elítéltetésünk és elkárhozásunk abban a fontos pillanatban, amikor fel kellene emelkednünk a sötétségből Isten megváltó működésébe, ami megítélésünk és üdvözülésünk is egyúttal.

Az első lépés tehát önmagunk megismerése. A bűn megosztottság mind önmagunkon belül, mind mások vonatkozásában és ezek között a mások között nem szabad elfelejtenünk láthatatlan Felebarátunkat - az Istent. Ezért az első lépés önmagunk értékelésében az, hogy felmérjük ezt a széttört állapotot. Milyen mértékben van szívem és értelmem nézeteltérésben egymással? Vajon akaratom egyetlen célra irányul, vagy szüntelenül ingadozik? Mennyire irányítja tetteimet meggyőződésem, mennyiben befolyásolják azokat a féktelen ösztönök hullámzásai? Van egyáltalán valami épség bennem? Másrészt, mennyire távolodtam el Istentől, embertársaimtól? Ez az önmagunk és felebarátunk közötti szembenállás abban a pillanatban kezdődik, amikor jogainkat hangsúlyozzuk, mivel azzal, hogy így cselekszünk, állandóan eltávolítjuk magunkat a másiktól és elutasítjuk őt. Nemhiába mondta Sartre, hogy a "pokol a többiek". Ugyanakkor azonban, amikor kizárjuk a többieket, önmagunkat orvosolhatatlan magányba börtönözzük be úgy, hogy végül is ugyanaz a francia író azt mondhatta: "a pokol - önmagunk". Ez az önérvényesítés a bizonytalanság jele és a kiteljesedés hiányára mutat. Ugyanakkor hiányzó szeretetünk mércéje is, mert a szeretet megfeledkezik önmagáról és erősíti a szeretett lényeket. Arra mutat, hogy valamiféle bizonytalanságban vagyunk az életerőnket illetően, és képtelenek vagyunk arra, hogy megbízzunk mások szeretetében. Előtérbe helyezzük magunkat, hogy biztosak legyünk: elismerik létezésünket és nem fenyegeti veszély létünket, de amikor így teszünk, kicsivé és tartalmatlanná válunk.

Ha azonban megpróbáljuk magát a szeretetet értékelni, vagy inkább felmérni azt a szeretetmennyiséget, amely bennünk van, sok szomorú felfedezést tehetünk. Hány embert szeretünk? Kettőt, hármat, aligha többet, ha ez a szeretet azt jelenti, hogy többet törődünk velük, mint saját magunkkal. De mit is jelent az irántuk való szeretetünk?... Vajon szeretetünk mindig öröm számukra? Szabaddá teszi őket? Lökést ad nekik arra, hogy szeressenek és örvendezzenek? Nem történik meg túlságosan gyakran, hogy ha szeretetünk áldozatai beszélni mernének, azzal állnának elő: "Ó kérlek, szeress engem kevésbé, de hagyd meg a szabadságomat, szereteted rabja vagyok; mert úgy szeretsz engem, hogy egész életemet meg akarod határozni, egész boldogságomat alakítani akarod! Csak akkor lehetnék az, aki valójában vagyok, ha nem szeretnél!" Vajon nem történik-e meg túlságosan is gyakran ez szülők és gyermekek, barátok, férj és feleség között? Milyen sokba kerül a szeretetünk másoknak, milyen kevésbé nekünk. Pedig Krisztusnak az a parancsa, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Ő szeret bennünket. Az Ő szeretetének a módja az volt, hogy odaadta életét; mi sokkal kevesebbel is elkezdhetnénk, mint életünk odaadása, de Krisztusnak azzal a parancsával kellene kezdenünk, amit az önzőnek, közülünk a legönzőbbeknek adott: "Tegyetek úgy másokkal, ahogyan kívánjátok, hogy mások tegyenek veletek". Boldog akarsz lenni; légy az, de méltányosan. Adj felebarátodnak pontosan ugyanannyit, mint amennyit magadnak követelsz. Boldogságot kívánsz - adj ugyanolyan mértékű boldogságot; szabadságot akarsz - add meg másnak is a szabadságot ugyanolyan mértékben. Ételt kívánsz - adj ételt másnak; szeretetet kívánsz, önzetlen és figyelmes, aggódó szeretetet - adj önzetlen, figyelmes szeretetet másoknak.

Azután őrizkedjünk attól, amit Aranyszájú Szent János "az ördögi szeretet sötét oldalának" nevezett. Legtöbbször úgy szeretünk egyvalakit, hogy emiatt másokat elvetünk, vagy azért, mert szívünk túlságosan szűk, vagy pedig azért, mert úgy érezzük, valaki iránti lojalitásból kötelességünk gyűlölni azokat, akiket ő ellenségeinek tart. Ez azonban nem krisztusi szeretet, még csak nem is emberi.

- Emlékszem, mennyire mély benyomást tett rám az egyik ország inváziója idején, amikor találkoztam azzal az emberrel, aki az Egyház egyik vezetője volt az országban. Már több éve ismertem őt, és amikor találkoztunk, azt mondta nekem: "Mondd meg mindenkinek, hogy irántunk való szeretet miatt ne gyűlöljék azokat, akik lerohantak minket; azok, akik egyeseket gyűlölnek mások iránti szeretetből, szabad kezet adnak az ördögnek." Elkötelezett ember volt, harcolni kellett, tudta azonban, hogy hol dúl az igazi csata: az emberi szívekben szeretet és gyűlölet, világosság és sötétség között, Isten és a között, aki kezdettől fogva gyilkos, azzal, hogy egyeseket kiválasztunk a szeretetre, másokat elvetünk, hogy gyűlöljük őket, akármelyik oldalt választjuk is, az csak növeli a gyűlölet és a sötétség mértékét. Az ördög pedig megtalálja saját számítását, őt nem érdekli kit gyűlölsz; ha már egyszer gyűlölsz, ajtót nyitottál neki, amelyen besétálhat; belopakodik szívedbe, hogy így helyet bitoroljon az emberben. Az a szeretet, amelyre Krisztus tanít bennünket, összeegyeztethetetlen mások gyűlöletével; meg kell tanulnunk "megkülönböztetni Isten Lelkét e világ fejedelmének szellemétől, a próbakő pedig az alázatosság és az önzetlen szeretet. A szeretet pedig magába foglal engem is."

Meg kell tanulnunk elfogadni nem csupán felebarátainkat, hanem önmagunkat is; túlságosan is hajlamosak vagyunk arra, hogy vegyük: mindaz, amit kedvelünk magunkban, az a mi igazi énünk, amit pedig mi is, mások is csúfnak, rossznak találnak bennünk, az csak járulékos elem. Én a valódi, vonzó önmagammal vagyok azonos, csak a körülmények hamisítják meg a legjobb szándékaimat is, meghiúsítván a legtökéletesebb indítékaimat. - Hasznos lenne emlékezetünkbe idézni egy oldalt Makarius optinai orosz sztarec levelezéséből, amelyet egy szentpétervári kereskedővel folytatott: "A szolgálóm itt hagyott és a barátaim azt tanácsolják, hogy vegyek fel helyette egy falusi lányt - te mit tanácsolsz, mit tegyek? Vegyem fel, vagy ne vegyem?" "Igen" - válaszolt a sztarec. Egy idő múlva a levelező partner ismét írt: "Atyám, engedje meg, hogy elbocsássam ezt a lányt, mert valóságos démon, amióta idejött, dühöngésben és mérgelődésben töltöm az időmet és elvesztettem már magam fölött az uralmat!" A sztarec azonban ezt válaszolta: "Óvakodjék attól, hogy elbocsássa, angyal ő, akit Isten azért küldött Önhöz, hogy megláttassa, mennyi harag rejtőzött Önben; a korábbi szolgáló sohasem volt képes ezt megmutatni Önnek." - Tehát nem a körülmények azok, amelyek árnyékukkal elsötétítik lelkünket, nem is Isten a hibás, bár mindig Őt hibáztatjuk.

Hányszor hallottam már az emberektől: "ezek a bűneim", azután egy pillanatra megállnak, hogy levegőt vegyenek és elkezdődik egy hosszú diskurzus arról, hogy ha Isten nem sújtotta volna őket ilyen nehéz élettel, nem vétkeznének annyit. "Természetesen" - szokták mondani - "bűnös vagyok, de hát mit tehetek egy ilyen vővel, meg a reumámmal?" Nemegyszer hangsúlyoztam, mielőtt a feloldozási imát elmondtam, hogy az Isten és ember közötti béke "kétirányú utca" és megkérdeztem a gyónótól, hogy hajlandó-e megbocsátani Istennek minden helytelen cselekedetét, mindazt a rosszat, amit vele tett, azokat a körülményeket, amelyek ezt a jó keresztény lelket megakadályoztatják abban, hogy szentté legyen. Az emberek nem szeretik ezt, mégis, ha nem vállaljuk teljes felelősséggel az utat, amelyben szembe kerülünk örökségünkkel, helyzetünkkel, Istennel és önmagunkkal, soha nem leszünk képesek szembenézni többel, mint életünknek egy kis szakaszával, önmagunknak egy kis darabjával. Ha igazságos és helyes ítéletet akarunk mondani önmagunk felett, teljes egészében, összességében kell vizsgálnunk magunkat.

Bizonyos dolgok bennünk - bár kezdeti formában - már most Isten országához tartoznak. Mások még csupa káosz, pusztaság és bozót. A mi dolgunk, hogy fárasztó munkával és a hitből erőt merítve helyezzük azokat az Édenkertbe; mint Nietzsche mondja: "Káosznak kell lennie bennünk, hogy csillag születhessék". Nekünk pedig hinnünk kell a káosznak, amely szépségével és harmóniával terhes. Úgy kell magunkra tekintenünk, ahogyan egy művész tekint fantáziával és józanul arra a nyersanyagra, amelyet Isten a kezébe adott és amelyből műalkotást fog kialakítani, a harmónia, a szépség, az igazság és az Isten országa integráns részét.

A művészi munkát két dolog határozza meg : a művész látomása és annak az anyagnak a természete, amelyből az alkotás készül. Nem használhatunk akármilyen anyagot bármilyen célra, válogatás nélkül; elefántcsont feszület nem készíthető gránitból, sem pedig kelta kereszt görög márványból. A művésznek meg kell ismernie a meglévő anyag sajátos adottságait és ki kell hoznia belőle mindazt a szépséget, amely annak mélyén rejtőzik. Ugyanígy kell mindannyiunknak megkülönböztetnünk önmagunkban - Isten vezetésével és bölcsebb barátok segítségével - az egyéni lehetőségeket, képességeket és jellemvonásokat, mind a rosszakat, mind a jókat, s fel kell használnunk azokat annak érdekében, hogy végül is elkészítsük azt a művészi alkotást, amely igazi önmagunk. Használjuk itt fel Lyoni Szent Ireneusz egy mondatát: "Isten tündöklése - egy teljesen megvalósult. ember".

Lehet, hogy ennek eléréséhez kacskaringós út vezet, és vannak pillanatok, amikor a jó építéséhez esetleg olyasmire kell támaszkodnunk, amit később el kell vetnünk. Mahatma Gandhi életéből ismerünk egy olyan történetet, amely fényt vet erre. Pályájának végén azzal vádolták, hogy következetlen a beszédeiben. Azt mondták, hogy eleinte a dokkmunkásokat sztrájkra szólította fel, és csak miután a csatát megnyerték, kezdte helyeselni a passzív ellenállást. Nagyon bölcs választ adott: "Ezek az emberek" - mondotta - "gyávák voltak, erőszakra tanítottam őket, hogy legyőzzék gyávaságukat, azután pedig passzív ellenállásra, hogy fékezzék harciasságukat". Nem volt-e az ő realizmusa bölcsebb, hatékonyabb, mint szelídségről és alázatosságról prédikálni olyan embereknek, akik ezekkel a szent szavakkal fedezték volna gyávaságukat? Vajon nem volt-e igazabb út lelki növekedésük felé olyan indítékokat adni, amelyek segítségével megértették és megbizonyosodtak, hogy előrehaladásuk reális volt minden lépésnél? Nekünk is szükségünk lehet hosszabb-rövidebb ideig azokra az ösztönökre, amelyeket kevésbé nemes impulzusaink szállítanak, feltéve, hogy később kinőjük éretlenségünket. Martin Buber a "Tales of the Hasidim" c. mesekönyvében elmond egy történetet, egy emberről, aki megkérdezett egy rabbit, hogyan tudná megszabadítani magát a hiábavaló gondolatoktól. "Ne próbálkozzék ezzel" - kiáltott fel a rabbi - "Önnek nincsenek másféle gondolatai és akkor üresen maradna; próbáljon inkább néhány hasznos gondolatot szerezni, egyiket a másik után és azok majd kiszorítják a haszontalan gondolatokat." Nem egyezik-e ez meg Krisztusnak a hét ördögről mondott példabeszédével? (Mt 12,45).

Meg kell tanulnunk értelmesen, meggondoltan, reálisan és józanul, ugyanakkor élénk érdeklődéssel nézni önmagunkat, ezt a komplex valóságot, hogy meg tudjuk határozni valamennyi jelenlegi és jövőbeni adottságunkat. Ez azonban bátorságot és hitet kíván. Talán még emlékszel a fiatal Depaul Szent Vince megható és szívbemarkoló szavaira: "Óh, Istenem, túlságosan csúf vagyok az emberi lények számára, talán Te fel tudsz használni valamire?" Valamennyien csúnyák vagyunk, de Isten számára mindannyian kedvesek, Ő hisz bennünk. Másként vajon megkockáztatta volna-e, hogy egy örökkévalóság - és nem egy múló pillanat - számára életre hívja mindegyikünket?

Életünk minden egyes pillanatában valódiak és igaziak lehetünk, ha azt a kockázatot választjuk, hogy azok legyünk, amik vagyunk, és nem arra törekszünk, hogy egy modellt lemásoljunk, vagy azonosítsuk magunkat egy előre kialakított elképzeléssel. Valódi énünket azonban nem fedezhetjük fel csupán tapasztalati énünk megfigyelése útján, hanem csakis Istenben és Ő általa. Mindannyian az élő Isten képmásai vagyunk, de olyan képmások, amelyek - mint valami régi festmény, amelyet kontár kezek elrontottak, gondatlanul vagy esetlenül restauráltak és a felismerhetetlenségig megmásítottak - mégis magukon viselik az eredeti egynémely vonását; a szakértő, tüzetesen megvizsgálhatja, s kiindulva abból, ami még igazi benne, megtisztíthatja az egész festményt minden egymásra rakódó rétegtől. Szt. Pál azt tanácsolja nekünk, hogy találjuk meg magunkat Krisztusban és Krisztust magunkban, ahelyett, hogy megrekednénk annál, ami helytelen, rossz és bűnös, tanuljuk meg látni azt, ami már isteni bennünk, és ha felfedeztük ezt, maradjunk hűek saját legigazibb, legjobb énünkhöz: Ahelyett, hogy szünet nélkül azt kérdezzük: "mi rossz bennünk?", tegyük fel önmagunknak inkább azt a kérdést: "milyen úton jutok közelebb ahhoz, hogy hasonlítsak Istenre, hogy összhangban legyek vele. Mennyire jutottam már a krisztusi nagykorúság elérésében? Vajon nem lenne ez ösztönzőbb a tökéletességre való törekvésünkben?"

Minden oldalról gondok, nyugtalanság, félelmek és vágyak vesznek körül és bensőnk annyira zaklatott; így alig fordul elő, hogy önmagunkban éljünk - magunkon kívül élünk. Annyira zavaros állapotban vagyunk, hogy vagy Isten közbeszólására; vagy öntudatos fegyelemre van szükségünk, hogy észhez térjünk és megkezdjük azt a befelé irányuló utazást, amely önmagunkon keresztül, magához Istenhez vezet. Isten szüntelenül próbál visszahívni bennünket, kinyitni benső cellánk ajtaját. Az Ő szeretete, amely bölcs és előrelátó, időnként könyörtelennek tűnhet számunkra, hiszen nem azt mondta-e Hermas őrangyala: "Légy vidám Hermas, Isten nem fog elhagyni addig, míg össze nem töri a szívedet vagy a csontodat!" Ritkán ismerjük fel Isten irgalmát, ha azt betegség formájában, közeli hozzátartozó elvesztésében, vagy magányosságban juttatja kifejezésre, pedig hányszor ez az egyetlen mód arra, hogy Isten véget vessen annak a benső és külső zűrzavarnak, amely magával sodor bennünket, mint valami áradat! Hányszor kiáltunk fel: "bárcsak egy rövid időre békességem lehetne, bárcsak valami a tudatára ébresztene, hogy az élet nagyszerű, hogy az örökkévalóság létezik!" És Isten küld számunkra ilyen pillanatokat, amikor nekiütközünk valamilyen betegségnek, balesetnek. Ahelyett azonban, hogy megértenénk: eljött az összeszedettség, elmélyülés, visszavonulás és megújulás órája, kétségbeesetten harcolunk azért, hogy minél előbb visszatérhessünk előbbi állapotunkba, elvetve így Istennek ebben a tettében elrejtett - bennünket rémítő - ajándékát. Amikor gyász ér, ahelyett, hogy növekednénk és olyan naggyá lennénk, mint az élet és a halál, összezsugorodunk önközpontúságunkba és önsajnálatunkba, és szem elől tévesztjük az örökkévalóságot, ahová beléphettünk volna azzal együtt, akiről Szt. Pál azt mondja: "örökkévalóságba öltözött".

           

Az a képesség is, hogy felhasználjuk és előnyünkre fordítsuk az Isten-adta körülményeket, megköveteli a benső és külső fegyelmet és olyan megvilágosult hitet, ami képes felismerni Isten útjait. Az ilyen szemlélet sem jelenti azt, hogy jogunk van magát Istent vádolni mindazért, ami rosszul megy a világban. A régi keresztény tanítás szerint három akarat verseng a világ sorsáért: Isten akarata, amely bölcs, szerető, szabad, képes legfőbb hatalomhoz méltóan cselekedni, kitartóan türelmes; a Sátán és a sötétség hatalmának akarata, amely mindig gonosz és mégis erőtlen arra, hogy behatoljon az emberi lélekbe; a bukott ember akarata, mely bizonytalan, Isten hívása és az ördög csábításai között ingadozik, és a szabadság félelmetes hatalmával van felruházva, hogy választhat Isten és a Sátán között, élet és halál, jó és rossz között.

A mikor lelki fegyelemről beszélünk, általában olyasmikre gondolunk, mint életszabályok, gondolkodásbeli és elmélkedési szabályok, az imádságos gyakorlat szabályai, amelyek arra valók, hogy beiskolázzanak minket abba, amit az igazi keresztény élet mintájának képzelünk. Ha azonban figyeljük azokat az embereket, akik alávetik magukat az ilyenfajta szigorú fegyelemnek, és ha mi magunk is megkíséreljük, általában azt látjuk, hogy az eredmény jóval kevesebb, mint várnánk. Ennek oka általában az a tény, hogy az eszközt célnak tekintjük, hogy annyira az eszközökre összpontosítjuk figyelmünket, hogy soha nem érünk el a célhoz, vagy olyan kis eredményt érünk el, hogy nem érte meg a fáradtságot. Ez annak a következménye - gondolom -, hogy nem értjük meg mi a lelki fegyelem, és mi a célja.

Ne felejtsük el, hogy a fegyelem nem azonos a drillel. A fegyelem, disciplina összefügg a tanítvány, discipulus szóval. A fegyelem a tanítvány állapota és helyzete, mind mestere, mind annak vonatkozásában, amit tanul. És ha megpróbáljuk megérteni, mit jelent a Tanítvány-volt, amikor az tevékenységgé érik, amikor disciplina lesz belőle, akkor könnyen rájövünk a következőkre: a tanítványi-mivolt - mindenekelőtt - őszinte tanulási szándékot jelent és azt az elhatározást, hogy az illető minden áron tanulni akar. Tudom, hogy a "minden áron" szavak sokkal többet jelentenek az egyik, mint a másik ember számára; a buzgóságtól és a meggyőződéstől, vagy a tanulásvágyától függ. Mégis egy bizonyos személy számára ez mindig azt jelenti: "minden áron". A tanulás őszinte akaratát nem lehet olyan gyakran felfedezni a szívünkben. Igen gyakran előfordul, hogy szeretnénk tanulni egy bizonyos pontig, feltéve, hogy az erőfeszítés nem lesz túl nagy és feltéve, hogy garantálják: a végső eredmény megéri az erőfeszítést. Nem vetjük bele magunkat egész szívvel a tanulásba, ezért oly gyakran nem érjük el azt, amit elérhetnénk. Az első feltétel tehát a célkitűzés integritása, ha olyan tanítványok akarunk lenni, akiknek munkája gyümölcsöző, és olyan fegyelmet akarunk megtanulni, amely eredményt hoz. Ezt nem könnyű megszerezni.

Arra is készen kell lennünk, hogy megfizessük a tanulópénzt. Annak, hogy tanítványok vagyunk, mindig ára van, mert ez azt jelenti, hogy fokozatosan az önösség fölébe kerekedünk és növekedésünk során egyre mélyebb kapcsolatba kerülünk, valamivel, ami nagyobb nálunk, és ami végül is kimozdítja énünket, tért hódít bennünk, és életünk teljessé válik. Tanuló-voltunk gyakorlatában azonban mindig elérkezik egy pillanat, amikor félelem fog el bennünket, mert azt látjuk, hogy a halál fenyegetően közeledik, az a halál, mellyel énünknek szembe kell néznie. Később ez már nem halál lesz, hanem élet, nagyobb saját életünknél, előbb azonban minden tanítványnak meg kell halnia, hogy visszatérhessen az életbe. Ez eltökéltséget, bátorságot és hitet kíván.

A tanítvány-mivolt hallgatással és odafigyeléssel kezdődik. Amikor figyelünk valakire, azt gondoljuk, hogy csendben vagyunk, mert nem beszélünk, értelmünk azonban tovább működik, érzelmeink reagálnak, akaratunk egyetértéssel vagy szembehelyezkedéssel válaszol a hallottakra, sőt még ennél is tovább mehetünk: a fejünkben kavargó gondolatok és érzések útján teljesen el is távolodhatunk attól, amit mondanak, olyan területre, amelynek semmi köze a beszélő témájához. Ez nem olyan csend és hallgatás, amely a tanítványi-mivolttal együtt jár. Az igazi csend, ami felé, mint kiindulópont felé, törekednünk kell: az értelem, a szív és az akarat teljes nyugalma, teljes elcsendesedése mindannak, ami bennünk van, ide értve testünket is; így teljes tudatossággal tudjuk befogadni, amit mondanak nekünk; teljesen éberek lehetünk, mégis tökéletes nyugalomban. Az a csend, amelyről beszélek, az őrszem csendje, kritikus pillanatokban: éber, mozdulatlan, higgadt, ugyanakkor élénken figyel minden hangra, minden mozdulatra. Ez az eleven csend az, amire a tanítványnak mindenekelőtt szüksége van, és ezt nem lehet erőfeszítés nélkül elsajátítani. Megköveteli figyelmünk begyakorlását, testünk edzését, értelmünk és érzelmeink alakítását, hogy azokat teljesen és tökéletesen ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani.

Ennek a csendnek az a célja, hogy felfogjuk a szót, amely majd visszhangzik a csendben. Fel kell azonban készülnünk ennek a szónak meghallására, bármi legyen is az. Ehhez erkölcsi és intellektuális tisztaság szükséges, mert gyakran előfordul, hogy odahallgatunk azt remélve, olyasmit hallunk, amit hallani szeretnénk, amikor pedig a megfelelő pillanatban nem a várt szavakat halljuk, kikapcsoljuk értelmünket és figyelmünket, hogy ne is halljunk; vagy éppen bekapcsoljuk azt a baljóslatú képességünket, mellyel félreértjük, félremagyarázzuk, saját szájunk íze szerint értelmezzük, azt, ami pedig Isten üzenete számunkra. Itt viszont az erkölcsi és intellektuális tisztaság gyakorlására van szükség. Ha figyelünk, hallani is fogunk. Lehet, hogy zavarosan, lehet, hogy tisztán, de meghallhatjuk mindazt, amit tudnunk kell, amennyi a kezdethez szükséges, ami elég, hogy vezérfonalunk legyen, hogy jobban figyeljünk és többet tanuljunk meg a csendről és figyelésről. De ahhoz, hogy halljunk, fel kel készülnünk minden hozzánk intézett szó befogadására, ahhoz, hogy megértsük, késznek kell lennünk megtenni bármit, amit Isten parancsol.

Ez a lelki fegyelmezettség elsajátításának egy másik lényeges kérdéséhez vezet. Ha megelégszünk azzal, hogy érdeklődéssel hallgassunk, de soha nem tesszük meg, amire oktatnak, hamarosan már egyáltalán semmit sem fogunk meghallani. Isten nem szól értelmünkhöz vagy szívünkhöz, ha nem kap hűséges ragaszkodást és engedelmességet. Isten szól egyszer, szól kétszer, olvashatjuk az Ószövetségben, de azután - mint egy modern író mondja - szomorúan visszahúzódik mindaddig, amíg nem éhezzük Istent, az igazságot, és annyira éhesek nem vagyunk, hogy készek legyünk befogadni bármilyen igét, mely az Élet Kenyere számunkra. Az az elhatározás, hogy teszek valamit, lényeges a lelki fegyelmezettségben.

Amikor az Úr Krisztus tanítványaihoz és az Öt körülvevő tömeghez beszélt, nem általános tanítást adott, amit mindenkinek az általa használt kifejezések szerint kellett elfogadni. Tanításának egy része általános jelentésű volt, azonban azoknak a szavaknak egy részét, melyeket az Evangélium elbeszél, egy bizonyos emberhez intézte, egy bizonyos helyzetben. Ezeket annak az embernek kellett Isten szavaként fogadnia, mert az Úr hozzá intézte őket. Mások, akik a tömegben voltak, talán nem találtak bennük választ kérdéseikre. Amikor az evangéliumokat olvassuk, figyelnünk kell azokra a szakaszokra, amelyek kiemelkedve a többi közül közvetlenül megszólítanak minket, hogy Isten akaratának teljesítői legyünk. Vannak az Evangéliumnak olyan részei, amelyeket értelmünkkel megértünk, másokat esetleg nem értünk. Vannak olyan részek, amelyek ellen lázadozunk; vannak viszont olyanok, amelyek olvasásakor - mint azt Szent Lukács mondja - "Lángol a szívünk". Ezek a szavak, ezek a részletek, ezek a képek vagy parancsok, közvetlenül nekünk szólnak. Feltételezhetjük, hogy itt az Úr Krisztus és mi azonos véleményen vagyunk, megértjük egymást; úgy tűnik, Krisztusnak ezek a szavai arról beszélnek, amit már az élet tapasztalatából ismerünk és ezek abszolút parancsok. Ezeket a szavakat soha nem szabad elfelejtenünk, minden pillanatban alkalmaznunk kell életünkben. Bármikor ennek ellenkezőjét tesszük, megszakítjuk kapcsolatunkat Krisztussal, elfordulunk Tőle, nem vesszük magunkra tanítványainak terhét, igáját.

Isten akaratának teljesítése iskolázottság, a szó legjobb értelmében. Ugyanakkor lojalitásunk próbája is, Krisztushoz való hűségünk próbaköve. Urunk Istenünk iránti feltétlen és komoly engedelmesség úgy sajátítható el fokozatosan, ha minden részletkérdésben, minden pillanatban, erőnktől telhetően, amilyen tökéletesen csak tudjuk, a legnagyobb fokú erkölcsi egységben, értelmünk, képzeletünk, akaratunk, ügyességünk, tapasztalataink felhasználásával teljesítjük az Ő akaratát. Ha ezt nem tesszük, tanítvány-mivoltunk csak illúzió és fegyelmezettségünk - amennyiben az önmagunk által kitalált szabályok sorozata, amelyekben kedvünket leljük, amelyek büszkévé és önelégültté tesznek bennünket - cserbenhagy minket. Mert a csend és figyelmes odahallgatás folyamatában tanítványi mivoltunk lényege az, hogy képesek legyünk önmagunkat háttérbe szorítani, hogy ezáltal az Úr Krisztus legyen értelmünk, akaratunk, szívünk. Ha nem tagadjuk meg magunkat és nem fogadjuk el az Ő életét, a miénk helyébe, ha nem azt tűzzük ki célul, amit Szent Pál így fejez ki: "élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem", sohasem lesz belőlünk fegyelmezett ember, tanítvány.

Az az erőfeszítés, amely elvezet minket önmagunk legyőzéséhez - a régi Ádám megöléséhez bennünk, hogy az új Ádám élhessen - nem születik meg csupán cselekedeteinkből, annak megtételéből, amit az Evangélium előír. Aszkéta Márk, a korai Egyház egyik írója ezt mondja: "senki sem tudja Isten akaratát teljesíteni cselekedeteiben, ha ezt az akaratot nem teljesítette szívében", mivel az ember szíve, az ember bensője az, aminek át kell alakulnia. Nem arra hívattunk, hogy majmoljuk az Úr Krisztust, hogy külsőleg utánozzuk. Arra hívattunk, hogy bensőnkben azzá legyünk, ami Ő, életközösségünk legyen Vele, közös életet éljünk a titokzatos Testben, amely az Ő Egyháza. Éppen ezért kell legyőznünk a régi Ádámot gondolatainkban, szívünkben, akaratunkban. Akaratunkban akkor győzzük le a régi Ádámot, ha az Evangélium felhívása szerint cselekszünk; értelmünk és szívünk harca azonban sokkal mélyebb, sokkal nehezebb.

Úgy kell formálnunk értelmünket és szívünket, hogy magunkévá tegyük Krisztusét - elmélkedjünk az Evangéliumról, ragadjuk meg teljes értelmi tisztaságban azt, amit az Úr mond, teljes igazságában, és nem úgy, ahogy mi szeretnénk hallani, s az erkölcsi tisztaság erőfeszítése vezessen arra a fölismerésre, hogy Istennek ezek a szavai megítélnek bennünket és mélyebb igazsághoz vezetnek.

Ugyanez vonatkozik arra is, amikor az ima szavait válogatjuk. Gyakran elhangzik: miért imádkozzunk mások által alkotott szavakkal? Vajon nem az én szavaim fejezik-e ki a legmegfelelőbben ami a szívemben, értelmemben van? Nem, ez nem elegendő. Mivel célunk nem egyszerűen az, hogy lírai módon kifejezzük azt, amik vagyunk, amit tanultunk, amit kívánunk. Ugyanúgy, ahogyan a zene nagy mestereitől és a művészektől megtanuljuk mi a zenei és művészi szépség, tanulnunk kell a lelki élet nagy mestereitől, akik már elérték, amit célul tűztünk ki, akik igazi, élő és méltó tagjai lettek Krisztus Testének. Tőlük kell megtanulnunk, hogyan imádkozzunk, hogyan találjuk meg azokat a képességeket, az értelem, az akarat, a szív magatartását, amelyek krisztusivá tesznek bennünket. Ez szintén önmagunk háttérbe szorításának aktusa, amikor megengedjük, hogy valami nálunk nagyobb, igazabb éljen bennünk, formáljon bennünket, ösztönzést és irányítást adjon nekünk.

Ezek a lelki iskolázottság főbb elemei. Út ez, lehetséges módja annak, hogy kitárulkozzunk Krisztus felé, Isten kegyelme felé. Ebből áll az iskolázottság, amit mi tehetünk. Válaszul erre az aszketikus igyekezetre Isten adja meg a kegyelmét, Ő tölt be minket. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valami magas vagy mély misztikus életet kell elérnünk, pedig nem ezt kell célul kitűznünk. A misztikus élet Isten ajándéka; önmagában véve nem a mi igyekezetünk eredménye és még kevésbé Isten iránti odaadásunk kifejezője. Válaszképpen Isten kinyilatkoztatott és Krisztusban bemutatott szeretetére csak az lehet a célunk, hogy igazi tanítványok legyünk, hogy önmagunkat Istennek áldozatul hozzuk; ez aszketikus törekvés lojalitásunk, ragaszkodásunk és szeretetünk csúcspontja. Ezt kell felajánlanunk Istennek és Ő majd mindent teljessé tesz, ahogyan ígérte: "gyermekem, add nekem szívedet és én majd mindent beteljesítek".

Most már készen vagyunk az indulásra; készen arra, hogy elmélkedjünk a már megjárt útról, a szerzett tapasztalatokról és az előttünk álló utazásról. Mindannyiunk élete bizonyos értelemben a Grál-kehely keresése.

 

Vegyük tehát magunkra Isten teljes fegyverzetét; ... csatoljátok derekatokra a tisztesség övét, öltsétek magatokra az igazság páncélját; lábatokra húzzátok a békesség evangéliumának hirdetésére a készség saruját; mindenekfelett fogjátok a hit pajzsát ... vegyétek fel az üdvösség sisakját és markoljátok meg a lélek kardját, ami Isten igéje. (Ef 6,13-17)

 

Olyan ösvényt követünk majd, melyet századokon át keresztény zarándokok jártak, elmélkedéseinkhez pedig útjelzőként az Evangélium bizonyos szakaszait vesszük. Az utazás végeztével képeseknek kell lennünk elfelejteni önmagunkat, hogy így beléphessünk egy olyan látásmódba, amely felülmúl minket és ugyanakkor elvezet ahhoz a teljes bizalomhoz, amely egyedül képes bennünket igazi megtérésre, az Úrhoz való visszatérésre, a Vele való kapcsolat megkezdésére, a hazatérésre ösztönözni.

 

     vissza